asszem elköltöztem. ide e.

geekság

- Remélem tudod, hogy nálam is lehet fizetni.

- Hogy mi? Fizetnem kell?!

- Nem kapunk ösztöndíjat. És olcsó! Csak százezer líra.

- De azt mondta hogy szeret!

- Százötvenezer.

- És hogy maradjak éjszakára!

- Kétszáz.

Néha úgy érzem, az a nyúédzses, feldmári-popperpéteri gondolat, miszerint a szülők és nagyszülők sorsa, meg a gyerekkor nem predesztinál semmire egy óriási blődli. Pont annyira igaz, mintha azt mondanák: "Ugyan egy vonaton száguldasz és az egyetlen megálló Moszkva, de ez még nem jelenti azt, hogy ott is fogsz kikötni!"

a sziget környékén mindig előjön valakinek, hogy "fúj! és ezek dugják a magyar lányokat (akiket én nem)!!4!" meg hogy "ezeknek mindegy, csak külföldi legyen, oszt mán mén is vele a bokorba!" amiben van ugyan igazság, de hadd mutassak rá, hogy ez a jobbik eshetőség.

mármost fogadjuk el axiómának, hogy a lányok nagy többsége nem frigid, sőt, kijelenthető, hogy az átlaglány szeret dugni. ebből következően, megfelelő idő eltelte után, törvényszerűen előfordul a falkaparós állapot, amire, ha az átlaglánynak épp nincs szerencséje, az a legmegfelelőbb megoldás, ha lemegy valami rosszul kivilágított, sörszagú helyre és felszed valakit.

átlaglány ugyan nem tud róla, de ilyenkor a hormonjai sikítoznak leginkább, hogy se nem terhes, se nem szoptat (azt hiszem, néhány tízezer évnyi berögzülést nem mossa el az, hogy manapság már nem divat legalább az egyiket, de inkább szimultán a kettőt csinálni), úgyhogy valahol a tarkója felett és befelé két centivel tulajdonképp az motoszkál, hogy minél jobb génállományú apát találjon. a nőknek sajnálatos módon genetikai programjuk van a vérfrissítésre, így a hormonok, az állati szint leadja a voksát a külföldire.

de nem csak állatok vagyunk, úgyhogy a kis lelkünk is megköszörüli a torkát és szót kér. aztán ugyanazt mondja, mint az ösztönök.

átlaglány nem pszichopata, vannak érzései, és mivel átlag-, ezért elsősorban ezek irányítják a döntéseit. átlaglány ezen kívül nem ordas kurva (saját megítélése szerint, meg hellyel-közzel objektíve is), tehát a preferenciája a párkapcsolat lenne. ha az nincs, akkor viszont annak az esélyét kellene nullához a lehető legjobban közelíteni, hogy ez a későbbi párkapcsolatok kialakulására ne legyen veszéllyel, értsd: nem kívánatos, hogy a különböző szociális körök a szájukra vegyék, mert akkor az esélyei a rendes párkapcsolatra, házasságra, gyerekekre bizony tökön vannak szúrva. viszont a külföldit a büdös életben nem látja többet, így elég kevés esély van rá, néhány országhatárral odébbról majd pont ő, illetve a megtörtént dolog fog belekavarni a későbbi eseményekbe.

ezért a külföldiek. és azért kell ennek inkább örülni, mert amíg ez ott munkál átlaglány buksijában, addig alkalmas párkapcsolatra, házasságra, gyerekekre. ha ilyesmi még csak eszébe sem jut, és szorgosan elmegy fűvel-fával, akkor tényleg alkalmatlan az összes emlegetett dolgokra.

szóval csak tessék kivárni, míg lemegy a fesztiválszezon. vagy kimenni külföldre.

(*nyilván racionalizálok. viszont igazam is van mellé.)

egy éve cseréltem le a szemüveget kontaktlencsére. akkor még teljesen jókislány-fejem volt, csak az orrom látszott meg a szemöldököm és a szemeim is kisebbnek tűntek benne. 
a minap felvettem megint egy napra, és azt kell mondjam, tökéletesen hozom a kurvás titkárnőt. pedig a fejem ugyanaz, a hajam ugyanolyan, az összes többi is maradt; mindezeket figyelembe véve kénytelen vagyok arra a konklúzióra jutni, hogy belülről fakad.

random apró

rájöttem, hogy igazából nem dadogok és nem is kínosan lassú és töredezett a mondatképzésem, hanem csak ösztönösen szabadversben kommunikálok, fck yea.

fesztiváltanulságok

- még mindig működik az a különleges képességem, hogy az emberek átnéznek rajtam

- voltam grecsókrisztián koncerten!

- troy sanders szakálla akarok lenni.

valamiért néha rámtör, hogy én szeretem a kagylót meg az ilyesmiket, és nem igazán értem, hogy miért, mert nem, legalábbis nem különösebben, az viszont hóttziher, hogy még egyszer nem veszek semmit, amiben bébipolip van. ki a fene tud megenni valamit, aminek olyan apró kis karocskái vannak? és kiinteget a serpenyőből, miközben sül? : ( képtelenség.

Lakáshirdetés. Levélváltás.

Érdeklődő: "Találtam a hirdetést, küldene képeket?"

Én: (küld képeket)

Érdeklődő: "Ez melyik lakás?"

Én: (küld linket a hirdetéshez)

Érdeklődő: "De ehhez nincsen kép!"

Én: (belefekszik egy kád benzinbe és rágyújt)

Tim Burton Alice in Chains in Wonderland feldolgozása olyan, mint a kólaízű cukorka: baromira nincs köze a kóla igazi ízéhez, de ez senkit nem zavar, mert amúgy finom.

klisék

elindulok a boltba, hogy veszek rágót meg vienettát*, erre hazajövök egy liter tejjel, egy kiló kenyérrel meg némi paradicsommal. valahol nagyon elbaszott dolog ez.

*(aminek köztudomásúlag diólevélen-átszűrődő-napfény, júliusi por illetve csináljunk-úgy-a-gyerekek-kedvéért-mintha-funkcionális-család-lennénk íze van)

heti divattipp

nem baj, ha a kék szoknya nem megy a barna szandálhoz, a túráról maradt, vádlin lévő zúzódások semlegesítik ezt a problémát.

the world must know

csak én vagyok frusztrált vagy az "én már férjnél vagyok, BIATCH" arckifejezést minden nőnek viselnie kell, aki egy esküvőn megjelenik, including koszorúslányok?

akkormost hadd csináljak úgy, mintha a blogolás úgy teljes ennenvalójában nem lenne rég halott műfaj, plusz még olvasóim is lennének, és írok ide valami személyeset:

jól vagyok.

legalábbis azt hiszem. lassan 5 éve nem lakom otthon, és egy önsajnálat-rohamban rá kellett eszmélnem, amit azóta nem nőttem ki, azt vagy soha nem is fogom, vagy évtizedek kérdése, úgyhogy akár abba is hagyhatom azt, hogy mindent ráfogok a neurotikus gyermekkorra. elmartam egy pár embert az utóbbi időben, ami egyrészt rossz, mert mást se tudok igazán, csak futni és/vagy elüldözni, másrészt jó, mert legalább felismerem a hiénákat és tudom, hogy jobb nekem nélkülük. a freakségbe belenövök lassan, félreraktam néhány gátlást amúgy próbaképpen, és kipróbáltam milyen fül és farok behúzása helyett inkább vicsorítani; eredmény: kicsiny lelkem utcácskáin csövesként terpeszkedő illetők kipaterolása (ld fentebb), illetve hogy anyám is lelépett végre (kibaszottul büszke vagyok rá, mellesleg). 
emberekkel ez van. dolgokkal meg az, hogy van most valami, amit étlen-szomjan képes vagyok csinálni, majdnem szó szerint orrvérzésig (vagy amíg nem lesz seb a a szaruhártyámon, lásd alant egy-kettővel), és sokan rugdosnak, hogy még-még, aminek örülök, még ha nem is mindnek adok száz százalékosan a véleményére; és szeretem és másra se tudok gondolni - perverz dolog ez, de legalább hálás szerető. (csak én tudok-e végre az lenni?)
mindemellett baromi fáradt vagyok. (kellett nekem a nehezebb út, mi?)

óigen, és írni kéne, azt hiszem.

Két (és fél) dolgot szeretnék megosztani a nagyérdeművel, "elvonási tünetek" illetve "egyedül fogok megrohadni (de nem is baj)", köszönöm a figyelmet vétel.

a puccos helyen dolgozásban az a nem menő, hogy egyrészt nem röhöghettem lendületből arcon azt a fickót, aki azt mondta nekem a szájával, hogy "le fogok fogyni, komolyan!, úgyhogy vegye le a méreteimet egy inghez úgy, hogy behúzom a hasam, oksa?", hogy nem ülhetek le a földre és foghatom a fejem, amikor a két indiai feleség (főállásban - ilyenkor miért nem hallom a "ma már nincsenek igazi nők" - rinyakórust?) azon problémázik háromnegyed óra hosszat, hogy az aranyszínű vagy az ezüstszínű kis ribanctatyó megy jobban a KOKTÉLSZÁRIHOZ, meg hogy amikor megkérdezem a betévedő jószágot, hogy ugyan miféle inghez keres mandzsettagombot, és azt válaszolja, hogy hát ilyen francia mandzsettáshoz, akkor nem vonhatom fel az egyik szemöldököm, és válaszolhatom, hogy "no shit sherlock".

... magyarázkodni akartam még, hogy nem is vagyok annyira embergyűlölő, mint amilyennek tűnhetek az utóbbi posztok alapján, és bizonygatni, hogy milyen jókat szoktam gügyögni a lovardában is a csikónak, aztán rájöttem, hogy ja, az ló. szóval nevörmájnd, a mizantrópia amúgy is megy a hajszínemhez.

azért lenne jó angolul blogolni, mert akkor egy másfél soros epés bejegyzésben letudhatnám a látótávolságban méreteikről, hallótávolságban akcentusukról tévedhetetlenül beazonosítható amerikai turistákat, és különösebb nehézség nélkül egy darab egyszerű mondatba foglalhatnám a "school of whales" és a "field trip" kifejezéseket.
nem mintha mondjuk a japánok sokkal jobbak lennének, de azt őszintén csodálom, hogy ennyi idővel a földrengés után már úgy jönnek a buszba zsúfolt, átlag 140 centis ráncos nénik-bácsik, mintha mi sem történt volna, és olyan hülyeségekre vernek el annyi pénzt (nálam), hogy én szégyellem magam.

amúgy, a kyuss koncertre visszatérve, csak nekem volt olyan érzésem a visszatapsoknál, hogy garcia úr mindjárt beslattyog, megragadja a mikrofont a grabancánál, bemondja, hogy "... yeah", aztán lelép?